A mátrix 4 és a védikus tudás megfejtése a „miért” valódi csodájáról.

Készülj fel, mert most még szédítőbb mélységekbe hatolunk a nyúl üregében! 🙂
„Úgy gondolod, hogy ezt a történetet lezártad. De a történeteknek valójában soha nincs vége. A történetek mindig ismétlődnek. Mindig ugyanazt a történetet meséljük, csak más arcokkal, más nevekkel” – mondta az új Smith magabiztosan Neonak, mikor a Mátrix játék folytatásáról csevegtek az irodájában. Hogy miért beszélt erről, és mi ennek az igazán mély jelentősége, mindjárt világosabb lesz, amint felidézzük, mit váltott ki Trinityből a Neo által készített mátrix játék. Ezt mondta Trinity: „Miért olyan ez a történet, mint egy emlék???”
És a kérdés mélyebb, mint gondolnánk. Miért olyan az életünk, mint egy emlék? Miért olyan minden tapasztalatunk, az életünk minden másodperce, mint egy folytonos emlékezés? Mikor minden felidéz valamit, minden valamire emlékeztet, de soha nem tudjuk, hogy mire? Ez az élet valódi tragédiája: Minden valamire emlékeztet, csak nem tudjuk, hogy mire. Csak a folytonos epekedés, vagy a valóság hiánybetegségei és depressziója marad a tapasztalat nyomában. Felvillan előttünk valami, …valami szívet olvasztóan édes, távoli ígéret, és félünk, hogy kimaradunk abból, amit e felvillanó világ ígér. Aztán fáj, hogy mindez csak ígéret marad…

Ezt látjuk a szeretteink szemében tükröződni, mikor az élet pár pillanatra kegyesen fellibenti a feledés homályának fátylát a lélek tükrének mélységeiről. Utólag ezt vetítjük bele a gyermekkorba is. A napfényes gyermekkorba, mikor a világ még oly élénken tükrözött valami édes varázslatot. Ezt látjuk felvillanni, mikor a vizsgák, próbatételekkel által kövezett, áhított jövőbe vezető út lebeg a szemeink előtt. De gyakorlatilag ezt érezzük mindig, minden helyzetben: A sportokban, a zenében a táncban, az utazásban…. mindenben. Ezt érezzük minden kapcsolatban, de ezt érezzük minden érzéki tapasztalásban is: A hallás, a látás, a tapintás, az ízlelés és az illatok is mind-mind erre emlékeztetnek.

Ezt érezzük, mikor a kimaradástól való folytonos félelem által felpörgetett elme felőrlő zsivalyából kilépve néha be tudunk lassulni, és – kicsit megérkezve a jelenbe – kapcsolódni tudunk a természethez és a társainkhoz. Mert amikor „igazán jól érezzük magunkat” akkor is a valóság, és annak harmóniája villan fel. Ez az átmeneti harmónia illuzórikus ugyan, de mégis a valóságra mutat, azt tükrözi. Ennek csak egy célja van: hogy ezáltal is a valóságra emlékezzünk. De itt jön az élet tragédiája. És ez a Mátrix 4 tragédiája is. Hiszen olyan jól kitalálta az elemző az új mátrixot, hogy szinte senki nem akar már felébredni belőle. Nem akarunk már a valóságra emlékezni, hanem csak az illuzórikus légvárainkat akarjuk tovább építgetni…

És ez Bugsék tragédiája is. Hiszen a Mátrix 4-ben tényleg senki nem akar már valóban felébredni a mátrixból. Olyan jól sikerült az mátrix új verziója, hogy szinte mindenkivel elhiteti, azt amit el akar hinni… Mert a remény és sóvárgás, a vágy és félelem ellenpólusaiból gyönyörű légvárakat lehet építeni. Illuzórikus légvárakat. Így még a valóságra ébredést is le lehet alacsonyítani (Ahogyan a Mátrixból is egy egyszerű játék lett – csak hogy szórakoztasson, hogy élvezhessük.) Mert még az ébredőkkel is elhitették, hogy nincs valóság, csak a „fény”, az „egységes tudat”, és minden „isteni lila” (isteni kedvtelés) ebben az anyagi világban, és csak egyre magasabb szinten kell élvezni az életet… a „saját isteni lilánkat”. Az új mátrixban az egykor szépreményű lelki keresők „tanítókká” válnak, akik összekeverik a belső út egyediségét a saját hírnevük „egyediségével”, és nem megérteni akarnak, hanem az elődöktől többé válni. Azt akarják mutatni, hogy ők valami különlegesebbet adnak, többet, mint a hagyományok, hiszen pl. azok max. csak w5-ös szintig jutottak, a karmát sem értették igazán, stb stb… (Ismerős?)

Vagyis elhitették, és mi elhittük, hogy a mátrix/ film/kép/hologram nem egy valós történetet, nem a valóság tükörképe, illuzórikus mása. Mert ez az egész kulcsa. Erre emlékeztet bennünket a mátrix. Hogy DE, annak a mása. A valóságra, az eredeti képre, az eredeti történetre emlékeztet. Ahogyan egy fénykép a valóságot tükrözi, és ahogyan egy film is a valóságról készült, és a Mátrixot is a valóságról mintázták. Csak gondoljuk végig, hogy az érzékelés során azt, és úgy fogjuk föl a világból, amit, és ahogyan az érzékeink közvetítik számunkra. Tehát nem a valóságot érzékeljük, hanem a valóságról alkotott, érzékeink által formált képet. Ezt jól mintázza a digitális kép példája. Ha megnyitunk egy gyönyörű helyről, mondjuk egy erdei tóról készült fotót tartalmazó fájlt a számítógépünkön, akkor, ami megjelenik a képernyőn, az az érzékelt valóság. Ez az, ahogyan a program a fájlt dekódolja. De van e mögött egy másik aspektus is. Hiszen a számítógépen a kép egy fájlban tárolódik 0-k és 1-ek kombinációjaként.

Ugyanígy a mi érzékelt valóságunk mögött van egy másik, „fogalmi”, „információs” valóság is, mely az érzékelt valóság alapját adja, de nem egyezik meg azzal. Ahogyan a képet táróló fájl nullái és egyesei valóságosak, és a képernyőn megjelenő kép is valóságos, úgy a világunk létezik az érzékelt valóság szintjén, de van mögötte egy másik valóság, melyet az érzékszerveink dekódolva, más formában közvetítenek. Ez a valóság az érzékszervek által történő dekódolás előtti állapot. Ez a valóság a finomfizikai valóság, a fogalmi, információs valóság. Ehhez tartoznak a csakrák, a prána, a doshák, a bhuták, a dhatuk. Ehhez tartozik a hamis ego, intelligencia és az elme is.

Van azonban még egy lényeges momentum. A számítógép fájljai mögött van egy „harmadik” valóság is. Hiszen nem csak a képernyőn megjelenő kép, és annak alapját adó, fájlban lévő digitális információ a két valóság. Egy, a csodás természetben készült kép, egy erdei tó van a fájlba kódolva, hogy aztán megjelenjen a képernyőn. A harmadik, eredeti valóság tehát az a természet, amiről a kép készült és a fájlba kódolódott. Ez a harmadik, eredeti valóság a mi esetünkben a lelki világ. Vagyis a teljes, eredeti valóság. A lelki világra mutatnak a finomfizikai világ ideái, fogalmai és jelentéstartalmai. Azt kódolják, hogy aztán durva anyagi szinten érzékelhető, kézzel fogható objektumokká váljanak az érzékszerveink számára, azok dekódoló tevékenységének köszönhetően.

A modern fizika addig jutott el a vilagmagyarazatban hogy próbálja leírni az M (Mátrix 🙂 ) elmélettel, hogy a durva anyagban (tamas) mélyebbre ásva minden energia, minden rezgés (rajas). Vagyis kb a pránáig jutottak el. Azonban látják, minden egy kifürkészhetetlen isteni rend alapján rezeg. (Tehát a „Minden energia” nem állja meg a helyét, csak egy köztes magyarázat. A nyúl ürege mélyebb…) Saját bevallásuk szerint is eddig jutottak. Látják, hogy az egész univerzum valami végtelen isteni rend, isteni szimfónia szerint rezeg. De fogalmuk sincs mi ez a szimfónia és milyen mélységei vannak. A Védák ősi tudománya azonban erre is magyarázatot ad. A Védák szerint a világunk olyan, mint egy álom, vagy egy virtuális szimuláció (mátrix), vagy egy hologram, vagy egy valóságról alkotott film, vagy egy tóban tükröződő másik világ. Ezek a hasonlatok mind arról beszélnek, ha jobban mélyükre megyünk, hogy van egy valóság, melynek álma/szimulációja/hologramja/másolati kópiája/tükörképe a világ. De hogyan is működik ez?

– Az imént említett isteni rend, szimfónia tükrözi az anyagra a lelki valóság formáit, változatosságát és kapcsolatait, vagyis a suddha sattva, a lélek világa isteni valóságát. Ez az univerzális intelligencia (buddhi), vagyis a platoni ideák világa. Ez olyan, mint a fimtekercs, amit a (lelki) valóságról mintáztak, és az anyag vásznára vetített, tükrözött valóság legfőbb összetevője, hiszen a film kópián átszűrődő fény rajzolja ki a vászonra a filmet. Ez teszi változatossá, és a lelki világ tükröződésévévé a világunkat. (Ezért képszerű a mély intuíciónk is, melynek a buddhi, az univerzális intelligencia gyökere!) Emiatt láthatjuk a lélek valóságát a világunkban tükröződni (annak formáival(!), változatosságával, kapcsolataival egyetemben.)
– Az ahankara, a hamis ego a vászon, amire a film vetül, ahol a filmet látjuk.
– Az elme a közeg, amin át látjuk a filmet. Ne felejtsük el, hogy az anyagi lét álma olyan, mint egy film, mint a mátrix. És minél szennyezettebb az elme közege, minél szennyezettebb vágyak itatják át, annál kevésbé értjük, látjuk a világban a valóság, az isteni lét tükröződését (kivetülését).

– A prána, az életlevegő pedig a lelki energia vitalitásának tükröződése. Vagyis az, ami pörgeti a filmet hogy mozgóképpé váljon…
– Azok a formák pedig, amelyeket a filmen látunk, magának a durva anyagnak és annak érzékelésének feletethetőek meg. Hiszen látjuk, hogy valóságosan történik valami, mozog, él, érzékeljük az érzékeinkkel, de mégis ha a mélyére nézünk, látjuk, hogy valami nem stimmel a valóságtartalmával: Egy vászonra vetíttet illuzórikus mozgókép… aminek mégis a valóság az alapja.

A különféle tanítások különféle módon látják a világunkat, mint tükröződő képet/mozgóképet/mátrixot. Mind érvényes és mindnek fontos szerepe van, hogy a valóságot lássuk. A buddhizmus azt mondja hogy a tükröződő kép, a világunk illúzió. Azt hogy mi van mögötte, arról nem beszél. Az advaita vedanta azt mondja, hogy a kép illúzió, és egyetlen valós dolog a fény, ami kirajzolja az illuzórikus kép életre kel. Az advaita védanta nem foglalkozik azzal, hogy a fény az élő valóság képét, formáit tükrözi a tükörképbe/mozgóképbe (Ugye érted ennek a jelentőségét?) A duális tanok pedig a képben tükröződő valósággal foglalkoznak, azzal igazából nem, hogy a kép illúzió. Mindegyik megközelítés igaz, mindegyiknek megvan a jelentősége, mégsem a teljes kép. Ez a híres indiai tanmese mélyebb jelentése is: mikor a vakok az elefántot tapogatva az egyik tömlőszerűnek írja le (aki az ormányát fogja), a másik legyezőszerűnek (aki az elefánt fülét fogja), a harmadik kötélnek (aki a farkát fogja). A tanmese mélyebb jelentése: Létezik elefánt. Ha csak a részeit értjük meg, akkor is létezik elefánt – a fejünkben, a tükörképben, az ideák világában… mindenhol (!!!) De amíg csak a részeket látjuk, addig kényszert érzünk, hogy a másik tapasztalatát lehúzzuk…

Ez a gaudiya vaisnava vedanta filozófia (röviden: Krisna tudat) alázatos álláspontja. Nem mond igazán újat, „csak” intágrál (és a Védák üzenetét közvetíti ezáltal): a valóság mindent átfogó képévé integrálja a tapasztalatot: Egyszerre mondja azt, hogy a kép illúzió, és a képet láttatni engedő fény valóságos, és hogy egy valóságos kép, egy változatos valóság tükröződik a képben (ettől válik mégis a valóság hordozójává, tehát mégsem teljesen illuzórikus a tükörkép). Mert nem azt mondja, hogy valakinek nincs igaza, és neki van igaza. Mindenkinek igaza van, csak amikor a másik irányzat igazságaiban a negatívumot keressük, az nem igaz. A tagadás csak, ami nem valóságos…

Csak gondold végig: Ha egy családodról készült régi képet nézel mit jelent egy idegennek, és mit jelent neked? Mennyire lesz más az, ami benned életre kel? Ez az élet valódi tragédiájának a megoldása: Minden valamire emlékeztet, és most már tudjuk is, hogy mire: Isten eredeti valóságára. A kép tehát annyira lesz élő, amennyire a valódi világot, Isten világát látjuk benne. Mindezt azért, hogy aztán el tudjunk fordulni a tükörképtől és meglássuk a valóságot, ami a mátrixban/ filmben/tükörképben/hologramban tükröződik… A valóság felé, ahol minden szó egy ének, és minden lépés egy tánc. A valóság élő szeretet-ligetei felé, ahol az Isteni pár: Krisna és párja vár haza bennünket. Várja, hogy felébredjünk az olykor tündérmese-szerű, de főleg inkább lidércnyomás érzetét keltő álmunkból: az anyagi világ álmából…