…arról, hogyan lesz az elméleti tudásból megtapasztalás, valódi lelki látás.

Narada Muni az univerzum utazó szentje a valódi megtapasztalásról kérdezi Sanat Kumárát a Chandogya Upanishadban. Narada Muni, bár ismeri a Védák összes tudományát – az asztrológiától az orvostudományon át a logikáig mindent -, de mégis szomorú, mert érzi, tudja, hogy nem teljes az élete. Tudja, hogy az élet ennél sokkal több. Sanat Kumara azt válaszolja neki, hogy jó, hogy ismeri a „szavakat”, és ennyi információ van a birtokában, mert ez az információ elvezethet a valódi élethez, a valódi élőhöz (az átmához): Istenhez. Sőt a szavak egy szinten már Isten megnyilvánulásai.

De Narada Muni megkérdezi, hogy van-e tovább, mert érzi, hogy többre van szüksége annál, mint amit tud. Sanat Kumara látja, hogy a tanítványa hajlandó továbblépni. Ezért elárulja neki, hogy a szavakon, az elméleti tudáson túl van a „beszéd”. Hiszen amikor beszélünk arról, amit tudunk, az tartalmazza a szavakat, az elméleti tudást, de elindul valami mélyebb megértés a beszéd által, a tudatunk mélyebb rétegei is dolgozni kezdenek általa. De Narada Muni tudja, hogy még mindig van tovább. Így Sanat Kumara tovább tanítja: Az elme túl van a beszéden is, hiszen az elme tükrözi a vágyakat, és a vágy irányítja a beszédet. Így az elméleti tudás tapasztalássá alakulásának folyamatában a vágy a következő lépés. Először a tudásunkat, beszédünket, majd a vágyainkat próbáljuk elmeríteni a Legfelsőbben. Az élet rejtett dimenziói így kezdenek tovább nyílni…

Természetesen még mindig van tovább. Sanat Kumara elmondja Narada Muninak, hogy a sankalpa, vagyis az akarat a vágy fölött van, hiszen amikor szilárd akarat kezd kifejlődni bennünk arra vonatkozóan, hogy az élet kinyilása felé, Isten felé vezessük az életünket, akkor a tudatunk, az életünk virága tovább nyílik, és a vágyaink is az akarat mentén kezdenek felsorakozni és tisztulni. De még mindig van tovább: A citta, vagyis a tudatalattink, illetve a most még a tudatalattinak számító univerzális intelligencia magasabb, mint a sankalpa, az akarat. Hiszen a tudatalatti irányít a háttérből. Mikor már az elméleti tudásunkat, a beszédünket, a vágyainkat, az akaratunkat és a teljes tudatalattinkat átadtuk, vagyis a rejtett vágyaink is átalakulnak, átitatódnak a valódi élettel, Istennel, akkor áttetszővé válik a tudatalattink, a citta, és megnyilvánul az élet egy rejtett aspektusa: az univerzális intelligencia. Vagyis még többet tapasztalunk a valódi életből: a brahmanból.

De még mindig van tovább: a következő lépés a dhyana, a meditáció kegyelmi állapota. Mikor már valóban minden figyelmünket Istennek, a valódi életnek tudjuk szentelni, akkor tovább nyílik a szívünk virága, és még több árad be a valóságból. A meditáció kegyelmi állapot, ami akkor jön el, mikor már az előbb említett szinteket – a tudástól és beszédtől kezdve a vágyon és akaraton át a tudatalattiig – az állandó figyelem eszközével tesszük mélyebbé és erőteljesebbé. Vagyis hiába adtuk a szívünket (a cittát) is Istennek, ha még nem irányul a figyelmünk teljes mértékben rá. De még mindig van tovább. A következő szint a vijnana: a megvalósítás. Ez azt jelenti, hogy a valóság víziója kezd megnyilvánulni a szemünk előtt, a tudatunkban, és az kinyíló tudás átalakul a teljes megtapasztalást megelőző szent vízióvá. Ez a vízió segít elérni a lelki világot, a teljesen kinyílt életet. Vagyis ez a valóság teljes megtapasztalásának az előszobája, víziója.

Vagyis még mindig van tovább. És itt megdöbbentő dolgot mond Sanat Kumara: Az ember ha birtokolja az erőt (bala) teljesen felemelkedik, mert felemelkedve szolgává válik (uttisthan paricarita bhavati). A paricarita alázatos szolgálatot, készséget jelent, hogy bármit megtegyen. Ez maga a teljes önatadás, és az abból származó erő. Vagyis a valódi erő (bala) a szolgálatból jön, és ez hozza el az élet teljes kinyílását: a lelki világot. (Ezért írtam, hogy minden dicsőséget a sankirtana bhaktáknak, hiszen ők a a folyamat teljességében, a mindent megnyilvánító szolgálatban merülnek el.) Vagyis itt válik teljessé és teljesen érthetővé a folyamat. A szolgálat adja meg a valódi, teljes megtapasztalást, mert a szolgálatból fakadó lelki erő által nyilik ki teljesen a tudatunk. Sőt az egész világ működéséhez ez adja meg az erőt. Itt az anyagi világban, és azon túl, a teljes lelki valóságban is.

Az Úr Balaráma (figyeljük meg a bala, erő szót a nevében) képviseli ezt az univerzális elvet. Azt az elvet, amin az egész univerzum, sőt a teljes valóság működése alapul: Univerzumok jönnek létre, mozdulnak, és telnek meg élettel ezen az elven alapulva, az Ő személye által. Sőt ez az alapja minden isteni megjelenésnek is. Ő a „szolgáló” Istenség, Isten: Krisna második formája, aki a létével mutatja nekünk az élet működésének, mozdulásának alapelvét: az önzetlen szolgálatot. Ez mozgat mindent az univerzumban, ez adja az életet, csak még nem látjuk ennek mélységeit. Ezért az Ő megnyilvánulása Sri Guru, a lelki tanitómester is, aki a szolgálatával áttetsző közegként közvetíti nekünk Istent. Ezért Ő az, aki a lelki erőt adja: az önzetlen szolgálaton keresztül, a lelki tanitómestert, és az életet szolgálva nyerjük el ezt a lelki erőt.

Így válik tapasztalássá az elméleti tudás, így emelkedünk föl, így nyílik ki a tudatunk a Chandogya Upanishad szerint. (Az upanishad ezután a megtapasztalás belső folyamatát a megtapasztalt világ – mint maga Isten „evilági” formája – hierarchiájába fordítja, aztán végül megint visszatér a belső világhoz, de erről majd máskor.) A létünk négy szintjén is megnyilvánul ez a kinyílás, felemelkedés a következők mentén: A fizikai téren az alapvető fizikai szükségleteket biztosítani tudjuk, illetve fegyelmezetten és céltudatosan tesszük fizikai valósággá a lelki víziónkat. Érzelmi téren abban, hogy szeretetteli kapcsolatok, pozitív érzelmek alakulnak ki, ami tüzet ad a lelki vízió életre hívásához. Intellektuális téren abban, hogy látjuk, s meg is tudjuk fogalmazni, mi a lelki cél, vízió, és hol tartunk mi, és mi lehetséges a számunkra. Lelki téren pedig abban, hogy megtaláljuk az élet értelmét, ami mind ebben, mind a lelki világban a summum bonum, a legfőbb jó: az önzetlen, szeretetteli szolgálat.